Hogyan került közel egymáshoz az ember és a farkas?
Annak, hogy kezdetben mi volt a barátság oka, tudósok jártak utána.
A feltételezés az volt, hogy az emberek és az állatok nem annyira erősen kötődtek a zsákmányukhoz, mint általában feltételezik. Elméletük szerint az elejtett lovak, jávorszarvasok és egyéb zsákmányok túlnyomó része sovány, nagyon fehérjében gazdag hús volt.
14 000–29 000 évvel ezelőtt, amikor megkezdődött a farkasok háziasítása, Eurázsiában hasonló volt az éghajlat, mint a mai szubarktikus területeken. Az azt megelőzően túlnyomórészt erdős táj nagyon hideg téllel tundrához hasonló régióvá változott, az állatoknak már nem volt vastag zsírpárnája. Ez az emberi táplálkozásra nézve nem volt túl kedvező. Mivel a homo sapiens – a túlnyomórészt növényevő főemlősöktől való származása miatt - sokáig nem tudja tolerálni a kizárólag fehérjékből álló étrendet, zsírokra és szénhidrátokra is szüksége van. Növényeket, amelyek kiegészíthették volna az emberi étrendet, akkoriban alig találtak téli hónapokban. Tehát zsákmányaiknak a zsírosabb húsdarabjaira volt szükségük és a sovány, fehérjében gazdag részeket kerülték.
Ezeket dobták oda a közvetlen közelükben élő farkaskölyköknek, akik ragadozóként szívesen éltek a lehetőséggel, kihasználták az elébük pottyanó extra fehérjét és mohón elfogyasztották. Ezért mondhatjuk, hogy az emberek és a farkasok nem versenyeztek a zsákmányért. Azok a farkaskölykök, akik az emberek által adott finom falatokon nőttek fel, valószínűleg fokozatosan játszótársakká fejlődtek a gyermekek - a vadászatok segítői - és a felnőtt vadászok számára. Ettől persze még nem mondhatjuk azt, hogy maguk a farkasok domesztiálták volna magukat, mivel azért annyi élelmi hulladék nem volt akkoriban, viszont bizonyára hozzájárult némileg a folyamathoz.
Szakértő körökben széles körű az egyetértés abban is, hogy a háziasítás nem egyszeri folyamat volt, hanem különböző helyeken, időben, egymástól függetlenül történt.
Végül azonban ez a háziasítás sikertörténet lett: nemcsak a kutyák a bolygó ragadozói, de ők azok, akik még az anyagcseréjüket is megváltoztatták, hogy alkalmazkodjanak a tészta-, a burgonya- és a kenyérkedvelő modern emberekhez, és ma már sokkal jobban tolerálják a keményítőt, mint vad őseik.
